Elsőre magam is ledermedtem, mikor hétfőn meghallottam a 15. éves korra való tankötelezettség leszállításának tényét. Spontán reakcióm az volt, hiszen azoknak a gyerekeknek a tudása arra se lesz elegendő, hogy a XXI. század adta high tech berendezéseit bekapcsolják, nemhogy munkát találjanak.

Aztán elkezdtem olvasgatni a közösségi portálok bejegyzéseit, no meg jobban bele-, és átgondoltam a dolgot. Mert miről is van szó tulajdonképpen? Ismételten etnika, nevezzük nevén, és ne finomkodjunk a mostanság igen divatos módon, azaz a cigánykérdésről van szó. Mert sajnos igen sok cigánygyerek (és bizony nem csak vidéken, de még a fővárosban is) 14. éves koráig nem végzi el az általános iskolát. Akkor pedig  osztályismétlő „túlkorosként” belekerül egy fiatalabb (éretlenebb) korcsoportú osztályba, ahol aztán dörzsöltségével, életismeretével olyasmikkel demoralizálja kisebb társait, melyek mind a tanári kar, mind a szülők, de legfőként a kisgyerek szempontjából egyértelműen káros.

A probléma nem mai keletű, erről biztosíthatom nyájas olvasóimat. Csikágói kislányként (a nyolc általánost e városrészben jártam ki) bizony ezt napi tapasztalatként saját bőrömön át-, és megéltem. Mivel életem ezen időszaka az 1954 és 1962 közötti évekre esett, ebből tudható, hogy akkor még a koedukált oktatás ismeretlen fogalom volt. Nos bizony már akkor is úgy VII. -VIII. osztályos korunkban a – többszörösen osztályt ismétlő ismétlő cigánylányok bizony kislánynak már nem éppen voltak mondhatók, és mi, többiek (a „normál korosztály”) a tanítás végén rettegve léptünk ki az iskolából, mert ezeket a cigánylányokat már udvarlóik várták a kapu előtt. Ha valakinek (tanár-diák egyre ment) valami gondja-baja volt e lányokkal, a vétkest bepanaszolták udvarlóiknak, akik móresre tanították a renitenskedőt. Különösen a délutános heteken nőtt meg félelem a korai sötétedés miatt (akkortájt ugyanis a népes gyerekszám és a kevés iskola miatt, tanítás délelőtti és délutáni váltásban történt).

Summa summarum magam részéről arra a következtetésre jutottam, hogy a tankötelezettségi korhatár mostani leszállításával a kormányzat pusztán ennek a gyereklélek fejlődésére károsan ható folyamatnak akarja elejét venni. Álságosnak tartom ugyanis azt az érvelés, hogy „ezáltal a hátrányos helyzetű gyerekeket zárják el a továbbtanulástól”. Azok zöme ugyanis a 18. éves korig terjedő eddigi tankötelezettség ellenére se ment középiskolába, avagy egyetemre. Természetesen volt, aki mindezt megtette és diplomát szerzett, de aki tényleg ezt akarja, az a korhatárcsökkentés után is megteheti ezt, elvégre egy életkori évszám nem a szorgalmat, az ambíciót, avagy a tehetséget korlátozza.

Azt pedig kénytelen-kelletlen tudomásul kell vennünk, hogy a zömében cigány munkanélküliség és segélyre szorultság a rendszerváltást követő szocialista nagyipar kiárusításának és felszámolásának a következménye. A szocializmusban ugyan a magyar cigányok nem voltak munkanélküliek, mert a ’60-as évek extenzív ipartelepítése kapcsán képzetlen segédmunkásra minden megyében és minden gyárban szükség volt. Ergo e problémát nem a kötelező tankötelezettségi életkor leszállítása generálja.

A gyógyírt inkább a társadalmi felzárkóztatás jelentené. Ez persze nem azzal a kádárkori értelmezéssel lenne egyenlő, hogy a cigányokat társadalmi szocializáció címén beköltöztetjük Budapest belterületi részeibe (pl. Erzsébetváros, Terézváros, utóbbi helyen éveken át személyesen is „élvezhettem” e szocializációt).  Az évtizedek óta papolt felzárkóztatáshoz nagyon sok pénz kellene, ami viszont nincs (ami van, azt maguk a cigány önkormányzati vezetők nyúlják le). Ráadásul ez egy olyan pénznyelő, hosszú távú projekt lenne, melynek gyümölcsei csak jó néhány évtizeddel később érnek be, ergo politikusaink négyéves ciklusokban való választási gondolkodási sémáját meghaladja. Egyébként pedig a felzárkóztatást nem csak a kormánytól, a magyar társadalomtól kéne várni és elvárni, talán a cigányok is szétnézhetnének saját portájuk előtt, és elkezdhetnék a rendrakást saját soraikban.